Baldur`s Gate

A világűrben, egy távoli naprendszerben nyolc bolygó kering. Közülük a harmadik egészen különleges számomra, és ugyanezt érzi Toril minden népe, a törpök, az elfek, a gnómok, az emberek és a félszerzetek is. Neked, meglehet, csupán egy a sok közül, de nekem sokkal több ennél, hiszen ez a világ Faerun, az otthonom. Engedd meg, hogy elmeséljem, mi minden történt velem! Néhányatoknak mindez talán csak érdekes történet lesz, vagy egy lehetséges másik dimenzió mozgalmas életképe, de nekem a mindennapi valóság…

Prologue

Candlekeep

Itt töltöttem az elmúlt húsz évemet, bohó ifjúságom csodával teli pillanatait. Ám múltam egy része az ismeretlen homályba vész, annyit tudok csupán hogy árva vagyok, s a bölcs Gorion nevelt fel. Számtalan, szebbnél szebb történetet mesélt nekem, hősökről, szörnyekről, csatákról, szerelmekről és tragédiákról, csupán az örökségemről, a benned rejlő titkokról nem szólt sohasem. Hiába tettem fel kérdéseimet, nem adta meg az igazi választ, türelemre intett, s tudtam, eljön majd az idő, amikor választ kapok kérdéseimre. Aztán egy napon elérkezett az idő, a szélben a változás ígérete kavargott, s bensőmben éreztem finom rezdüléseit…

A fogadóba siettem, hátha ide érkezett valamilyen vándor, aki utat mutathat. De nem láttam ismeretlen arcot egyik zugban sem. A megérzésem viszont nem hagyott nyugodni, ezért nehezen összegyűjtött pénzemből a pocakos Winthrop legnagyobb örömére bevásároltam. Nem messze a kandallótól állt a mindig fázós Firebead Elvenhair, aki megkért, hogy keressem meg Tethorilt, mert nála van az a tekercs, amire szüksége van. Miért ne segítettem volna neki, én nem fáztam, örömmel siettem a ragyogó napsütésben a bölcs felé, aki rögtön a kezembe nyomta a tekercset. Jutalom gyanánt egy gyógyitalt kaptam, sőt az aggódó mágus rám varázsolt egy ’protect from evilt’ is. Ekkor már tudtam, a megérzéseim nem csalnak. A város északi részén a kissé zavart Phyldia kereste elveszett könyvét, amelyet Dreppin mögött, a szénakazalban találtam meg. Minden házba benéztem, és igencsak megdöbbentem, hogy volt, ahol megtámadtak. Kénytelen voltam védekezni, életemben ekkor ontottam először vért. Különös érzés volt. Sajnáltam Shankot és Carbost is, de meg kellett védenem magam. Amikor mindezt Pardának elmeséltem, sietségre ösztönzött. Amikor Jondalar és Erik felém tartott, bevallom megijedtem, de ők szerencsére csak Gorion kérésére tették próbára tudásomat, nem akartak ártani nekem. Amikor találkoztam a kelekótya Hullal, kiderült, hogy a barakkban felejtette a kardját. Szívesen elmentem érte, hiszen mindig is a barátom volt. A ládában a kard mellett egy üvegcsét is találtam, ezt is magamhoz vettem. Gyorsan leszállítottam a kardot Hullnak, mielőtt a parancsnoka észrevenné, hogy fegyvertelenül őrzi a várost, majd felrohantam a gyógyító nedűvel Dreppinhez, aki így meggyógyíthatta beteg tehenét. Kezdtem jól érezni magam, rég cselekedtem ennyi jót egy nap alatt. Eszembe jutott, hogy a barakkban az egyik őr megkért, hogy vegyek neki számszeríj lövedékeket. Mikor bevágtattam értük a fogadóba, az öreg Winthrop mindent tudóan mosolygott rám. Ezzel most nem volt időm foglalkozni, inkább gyorsan Reevor házába is betértem, és kiirtottam a patkányokat. Mindezek után megkerestem Goriont, aki már izgatottam várt rám. Kivételesen nem hagytam, hogy elbűvöljön a csodálatos szökőkutak látványa…

Chapter 1

A hajnal soha többé nem lesz már olyan, mint azelőtt, mert a felkelő nap sugarai újra meg újra felidézik bennem a Gorionnal töltött csodálatos reggelek pillanatait. A nevelőapám meghalt, végleg magamra maradtam a világban, s eljött az idő, hogy egyedül nézzek szembe sorsommal. A magány azonban mindig is meggyötört, ezért megfogadtam apám tanácsát, és elindultam a Friendly Arm fogadó felé. Ezen a reggelen még a kissé szemtelen Imoen (human, thief, neutral good) társaságának is örültem, így ketten mentünk tovább. Megindultan álltam a tragédia színhelyén, összeszedtem a használhatónak tűnő tárgyakat, majd siettem tovább az erdei úton. A medvéket óvatosan elkerültem, nem akartam velük összeakaszkodni, s tudtam hogy morcosak, ha bárki bemerészkedik vadászterületükre. Bármilyen szomorú is voltam, örültem, hogy sikerült lebeszélnem az elkeseredett Chaset öngyilkossági tervének megvalósításáról.

Amint közeledtem a fogadóhoz, találkoztam egy fickóval, aki elmondta, hogy két gyanús alakot látott nem messze az úton. Xzar (human, necromancer, chaotic evil) és Montaron (halfling, fighter-thief, neutral evil) valóban nem tűnt túl szimparikusnak. Montaron társaságát még esetleg el tudtam viselni, de nem akart elszakadni nekromanta barátjától, így inkább csak Imoennel siettem tovább. Kicsit megdöbbentem azon, hogy amikor megpróbáltam beszélgetni Binkosszal, azonnal közölte velem, hogy nem ér rá csevegni, neki bizony sürgős dolga van. Valahogy nem értettem, hogy ha annyi temérdek teendője van, minek téblábolt itt eddig az úton.

Az erdei ösvényen tovább sietve, egy vörös csuhás öregember igazított útba a fogadó felé. Különös alak volt, valahogy furcsán ismerős…

Imoennel ezidáig nem igazán ügyeltünk a nesztelen léptekre, ám az úton felénk baktató Aoln csendre intett, merthogy, mint mondta, túl sok a környéken a szörny. Valóban volt, nem is kevés. Az első farkas horda támadása után el is gondolkodtam rajta, nem kellett volna-e mégis elfogadnom annak a két gyanús alaknak a társaságát. Mire bejártuk az erdőt, állítom, megismertük az összes benne kószáló fenevadat. Támadott ránk gibberling, xvart, bandita, sőt ogre is!

Friendly Arm Inn

Az őrök ismertették velem az itt uralkodó, egyébként végtelenül egyszerű szabályokat. Ezt hamarosan ki is kellett használnom, mert a fogadó lépcsőjén megtámadott Tarnesh. Elég nehezen úsztam meg a dolgot, mert rögtön egy mirror image varázslattal kezdett, s ezzel sikeresen összezavart. Épphogy túléltem, ha a városka lakói nem segítenek, talán el is véreztem volna, már itt, mindenek kezdetén. De segítettek, s én is egyre jobban bántam fegyvereimmel. Tarnesh elbukott, s amikor elolvastam a nála lévő levelet, ismét megerősödött bennem, hogy valami fontos dologban játszok szerepet, s ezért tört az életemre.

A templomban gyógyírt kaptam sebeimre, igaz, megkérték az árát. Utána végre bementem a fogadóba, ahol valóban ott várt Jahiera (half-elf, fighter/druid, true neutral) és Khalid (half-elf, fighter, neutral good) is. Mindketten felajánlották, hogy szívesen velem tartanak. Elég volt csak rájuk nézni, a vak is láthatta, hogy finom érzelmi szálak láncolják őket egymáshoz. Elfogadtam az ajánlatukat. Örültem, hogy immáron egy kisebb fajta csapat tagjaként nézhettem szembe sorsom próbatételével! Néhány korsó sör mellett megbeszéltük a további tennivalókat, fogyasztásunk örömére még a kocsmáros nyelve is megeredt. Míg társaim iszogattam, gondoltam körülnézek az emeleten. Mindjárt az elsőn Unshey elpanaszolta, hogy egy ogre elvette az övét. A történet teljességért jegyzem meg, hogy ezt vissza is hoztam neki, még aznap, erre volt képe célzásokat tennie arra, hogy talán kereshetnék egy fürdőt!

A II. emeleten pedig Landrin (gnome) is megkért egy kisebb szívességre, sőt, az egyik keleti szobában lakó nemesember megszólított (miután azt füllentettem, hogy a szobaszervíztől vagyok), ugyan tisztítsam már ki az alsóneműjét (úgy látszik mégsem voltam olyan büdös, ha rám merte bízni). Igaz, végül megkorholt kissé, de azért jó móka volt. Hehe.

Amint kifelé jöttem a városból, elbeszélgettem a polgárokkal, sőt bekukkantottam a házakba is. Johia megkért, szerezzem vissza a gyűrűjét a közelben kószáló hobgoblinoktól. A többiek egyetértettek velem, hogy érdemes nekilátnunk e látszólag értéktelen csecse-becse visszaszerzésének. Szerencsére a szörnyek a közelben, nem messze onnan, északra tanyáztak. Johia csakúgy ragyogott, amikor visszakapta ellopott ékszerét, s e hősi tett nyomán mindjárt jobb hírünk lett a környéken. Ez jól esett mindannyiunknak, örömünkben rögtön el is indultunk délnek.

Beregost

Késő éjjel érkeztem a városba, és rögtön nekiláttam, hogy megkeressem Landrin házát.

Szinte meglepett, hogy itt nem támadott meg senki, és a polgárok is elég jól viselték, hogy bementem a házaikba, sőt még beszélgettek is velem. Igyekeztem nem zaklatni őket a szükségesnél többet. Amikor megtaláltam a gnóm házát, kissé féltem, nem tudtam hány pók szövögeti Lily-faló terveit odabent. Szerencsére csak hárman voltak. Gyorsan eltettem a cipőt, a bort és bizonyságként a tetemet is. Dolgom végeztével felderítettem a várost. Egyik fogadó a másikat érte, mindbe bekukkantottam, hátha bármi.

Nem messze innen ismét találkoztam Firebead Elvenhairrel, aki megkért, hogy szerezzem meg neki a History of the faithful coin c. könyvet. Ezt meg is kaptam a szemközti fogadóban, ezért sietve visszavittem neki, cserébe kaptam egy másik könyvet tőle. Nem is tudtam hirtelen, sírjak vagy nevessek. Minden esetre odaadtam Garricknak, hátha talál benne valami szép történetet, amit megénekelhet.

A Feldepost fogadóban Marl nem fogadott kitörő örömmel, az biztos, de szerencsére nem lett belőle összecsapás. Gyllian már jóval kedvesebb volt, igaz, kissé becsípett, ha jól emlékszem.

A Jovial Jugglerben ekkor még nem bíztak meg semmivel, csak találkoztam két alakkal, az egyik egy morgós fickóval, a másik meg egy gyógyulófélben lévő paladin volt.

A Burning Wizardban már jóval több említésre méltó dolog történt. Egyrészt Zhurlong rövid úton kizsebelt, de kaptam tőle egy megbízatást is, ami azzal a reménnyel töltött el, hogy esetleg még visszakapom elveszett javaimat (később így is lett). Az emeleten pedig az öreg Spen Gil’meh valamilyen hídról hablatyolt…

Kint az utcán, a kocsma előtt összefutottam egy bárddal. Garrick nem tudott róla, mégis megpróbált a Red Sheaf fogadó mellett várakozó Silke gonosz tervének részesévé tenni. Amint a szemébe néztem ennek a nőnek, sejtettem, hogy gonosz. Még hogy én ártatlan kereskedőket öljek, ki hallott még ilyet! Inkább megvédtem őket ettől a boszorkánytól. Ugyan nem azért tettem, de jól esett a hálálkodásuk, sőt Silkénél is volt néhány hasznos holmi (+1 staff). Garrickra egyszerűen nem tudtam haragudni, az a bűntudatos pillantás mindent elárult róla. Amikor rájött, nem is haragszom, kicsit elbeszélgettünk, s felajánlotta, hogy velünk tart. Örömmel fogadtuk társaságát, hiszen mindannyian szívesen hallgatunk szép történeteket a hideg éjszakákon, s bizony a ránk váró támadások közben is tudtuk, hogy jól jön majd a harci dal. E közjáték után gyanútlanul léptem be a fogadóba, ahol legnagyobb megdöbbenésemre egy Karlat nevű alak azonnal megtámadott. Meg kellett ölnöm Őt is, és bevallom, már meg sem lepett a nála lévő levél tartalma…

Az eseménydús nap után, gondoltuk, megiszunk pár sört. Így is lett, de egy idő után nem bírtam nézni a kocsmában fel-alá mászkáló fickót. Perdue elég nehéz eset, még szerencse, hogy válaszaimmal elégedett volt. Ez abból derült ki, hogy megkért, szerezzük vissza a High Hedge közelében tanyázó gnolloktól a kardját. A fogadó emeletén összefutottam Raleo Windspearrel, aki kimerítő információval látott el a város összes ügyes-bajos dolgáról. Ezek után nyugovóra tértünk mindannyian, majd reggel ellátogattunk a Thunder Hammer kovácsműhelybe, eladtuk a támadóinktól összegyűjtött fegyvereket, s vettünk is ezt-azt.

Ha jól emlékszem, ezen a reggelen találkoztunk Miriannevel is. Nagyon aggódott a férjéért, aki a napokban indult el Amn felé. Megígértem neki, hogy ha hírt hallok felőle, értesítem. A szélmalom közelében összefutottam egy paraszttal, aki a Firewine híd romjainak kincseiről mesélt.

Hirtelen összesűrűsödtek a tennivalók, s hogy ne legyenek nálam felesleges dolgok, elvittem Landrinnak a cuccait, majd a Morning Temple felé vettem utam, ahol Keldath Ormlyr több hasznos információt is adott, s ismét gazdagabb lettem egy küldetéssel is. A tizenhat órás utazás azonban annyira megviselt mindannyiunkat, hogy lepihentünk néhány órára, s csak eztán néztünk körül ezen a vidéken. A templomtól északra egy részeg próbált erősködni, de nem vettem a szívemre, viszont Cattack és egy kisebb hobgoblin csapat támadását már annál inkább. Találkoztam Galileussal is, aki kissé zavarosan, de elmondta, hogy a csillagok állása szerint nagy események vannak készülőben. No ezzel nem mondott semmi újat, nekem ehhez nem kellett az éjszakai égboltot fürkészni, éreztem.

A Nashkel felé vezető erdei úton, Beregosttól délre megtaláltuk egy félszerzet hulláját, s a közelben két ogrillon is ránk támadt. Egyikük tetemét átkutatva levelet találtunk Roetől Miriannenek. Ezzel visszasiettünk az aggódó hitveshez, aki örömben megajándékozott egy varázsgyűrűvel ( +1 AC, +1 a mentődobásokhoz).

Most már tényleg sietnünk kellett Nashkel felé, Jahiera is folyton mondogatta, hogy ne vesztegessük a drága időt. Szerencsére gyönyörű időnk lett, s viszonylag gyorsan tudtunk haladni a már ismerős úton. Igaz, támadásokban nem volt hiány, a legkülönbözőbb lények rontottak ránk, volt itt ogrillon, gibberling, ghoul és hobgoblin is. Igaz, Bub Snikt figyelmeztetett is, hogy a közelben milyen bűz van…

A hegyek között, délnyugatra az öreg Portalbendarwinder krahácsolt. Váltottunk vele néhány szót, de semmi értelme sem volt. Lord Foreshadow-val nagyjából ugyanennyire jutottunk, de nem bosszankodtunk, mert ekkor láttuk meg Nashkel templomának tornyát.

Chapter 2

Nashkel

Valami azt sugallta, Nashkelben fontos dolgok történnek majd velem. Így is lett. Amint beléptem a fogadóba, Neira megtámadott, s hiába próbáltam vele beszélni, nem értem el semmit, s végül meg kellett ölnöm őt.

Ezek után az utcán összefutottunk Jahiera egyik régi ismerősével, a Berrun Ghastkillel. Megkért, járjunk utána, hová tűnnek el oly különös módon a bányából az emberek…

A jóhúsban lévő Oublek összekevert valakivel, s a beszélgetésünk során olyan fontos döntés elé állítottak, hogy az még a hírnevemet is befolyásolta!

Nem messze innen találkoztunk egy meglehetősen zavart rangerrel. Minsc (ranger, human, neutral good) és a kis pocok különös párt alkotott, s kissé kilógott a csapatból, mégis örültünk, hogy egy újabb harcos erősíti a csapatot. Ezt gyorsan meg is ünnepeltük a Belching Dragon kocsmában, majd nyugovóra tértünk.

Másnap elindultunk a bánya felé. Út közben, a déli hídnál találkoztunk Edwinnel, a varázslóval, aki meg akart ölni egy Dynaheir nevű boszorkányt. Kért hogy segítsek e nemes cél megvalósításában, de részemről, így ismeretlenül, nemet mondtam, amin fel is kapta a vizet. Ettől aztán nekem is rossz kedvem lett, s amikor találkoztam Nooberrel, azt hittem megőrülök! Én ilyen idegesítő fickót még nem láttam! Még jó hogy nem vagyok túl hirtelen természet, mert akkor valamit biztos a fejéhez vágtam volna. Utólag belegondolva, bármilyen hihetetlen, bölcsebb lettem ettől a találkozástól, s gyakoroltam a türelmet is.

A bánya felé vezető ösvényen Dandal figyelmeztetett, hogy veszélyes környék ez. Azt is javasolta, hogy inkább forduljak vissza. Ezen elmosolyodtam… még nem ismer. :))

Az őrök sem engedtek le a tárnákba csak úgy, meg kellett keresnem Emersont, hogy engedélyt adjon erre. Szerencsére nem messze a bejárattól meg is találtam, s bár információk terén nem sokat tudott nyújtani, de az engedélyt megadta.

Amint leereszkedtünk a bányába, máris hiányoltuk a meleget árasztó napsugarakat. Ezen a hideg és sötét helyen más sem hallatszott, mint a bányászok sóhaja és nyögése. El is beszélgettem mindegyikükkel, hátha tudnak valami információt, ami támpontot adhat, de úgy tűnt, a rémület már oly mélyre fészkelte magát szívükbe, hogy nem tudtam semmi értelemeset kiszedni belőlük. Egyikük megkért, hogy vigyem le az alsóbb szintre Kyleenek a tőrét. Miért ne tettem volna, úgyis arra mentem. Legalább egy kis örömet okozhattam itt valakinek! Rengeteg koboldot öltünk meg a tárnákban, mire leértünk a legalsó szintre. Mindannyiunknak rossz előérzete volt, már a bejáratnál. Hamarosan ki is derült miért, rábukkantunk a gonosz Mulahey rejtekhelyére. Ha még csak vele kellett volna megküzdeni, talán egyszerű lett volna a helyzet, de számtalan csontvázat és koboldot vezényelt ellenünk, ezért ugyancsak meg kellett küzdenünk az életünkért és a ládájában rejlő kincsekért. A barlang mélyén megtaláltuk Xant is (specialist mage-enchanter, elf, lawful neutral), aki boldogan fogta ismét kézbe kardját, a Moonbladet. Itt szomorú szívvel, de megváltunk Minsc és Bo társaságától, mert nagy szükségünk volt egy varázslóra. Szerencsére nem haragudtak, sőt, mintha jobban érezték volna magukat ketten, mint velünk…

Amikor azokkal a szürke nyálkákkal küzdöttünk, észrevettem egy hátsó kijáratot. Gondoltam, nem megyek fel a hosszú folyosókon, inkább kimegyek ott… Nem biztos, hogy helyes döntés volt.

Chapter 3

A bánya hátsó kijáratánál szinte azonnal ránk támadott a Lamalha, Zeela, Maniera és Telka kvartett. Kemény csata volt, ennyi elbűvölő nő, s mind az életünket akarta. Szomorú sorsra jutottak, de nem sajnáltam Őket, hiszen nem mi viselkedtünk ellenségesen, mindössze megvédtük magunkat. A hölgyeknél egy halom mágikus cucc volt, ez mondjuk nem jött rosszul. Annál is inkább, mert délkeletre innen Narcillicus Harwilliger Neen különös titkot osztott meg velem, de csak szavakban, mert a szíve inkább másfelé húzott, s végül gusztustalan nyálkákat szabadított ránk. Fujj! Ez gusztustalan volt és elég kemény csata is. Eddig még sosem küzdöttem mustard jellykkel, de szívesen kihagytam volna ezt az élményt az életemből! Majdnem meghaltunk, s voltak olyan pillanatok, amikor csak Garrick dala tartotta bennem a lelket. Papnő voltam, igaz, láttam is már egyet, s mást, de amikor odasiettem a több sebből vérző, a mérgektől felpuffadt testű harcos társamhoz, hogy segítsek, alig tudtam elmormolni a gyógyító igéket…

Ezek után igazán ránk fért volna egy kis pihenés. Be is akartunk húzódni egy közeli barlangba, de amint beléptünk, megcsapott minket a rothadás bűze, ghastok rontottak az elgyötört csapatra. Velük már könnyebben boldogultunk, s igen örültünk az itt talált kincseknek. Végül mégis inkább a felszínen pihentünk egy keveset, majd elhatároztuk, hogy visszamegyünk Beregostba.

Amint a városba értünk, hozzám szaladt egy Chloe nevű kislány, aki aranyat kapott azért, hogy átadja nekem azt az üzenetet, miszerint várnak rám a Jovial Jugglerben. Gyorsan odasiettem, és egy pohár whisky mellett elbeszélgettem azzal a harcias hölggyel, aki minden egyes lekaszabolt bandita skalpjáért ígért ötven aranyat. No, már csak a banditák hiányoztak! Hihetetlen, hogy ha valahol felüti a fejét a Káosz, mit tud művelni az addig oly békés mindennapi élettel! Siettem a kovácshoz, hogy eladjam a zsákomból a cuccokat, erre összefutottam Elminsterrel!!! Ó, mióta vártam már erre a pillanatra és csak most derül ki, hogy Ő az, az öreg ember, akivel egyszer már összefutottam. Birodalmunk legismertebb embere szólított meg… Nem értettem, vajon miért számítok neki én bármit is?! Minden esetre elmondta, hogy a banditák táborát Beregosttól északkeletre találom.

Legyen, el is indultam volna banditát ölni, de beszéltem Eeriellel, és rövid töprengés után megfogadtam tanácsát, s úgy döntöttem, inkább befejeztem eddig elvállalt feladataim.Visszasiettem hát Nashkalba, ahol azonnal nekem rontott egy fejvadász, Nimbul (488 xp, ring of infravision, 20 dobóbalta, boots of avoidance, short sword +1, levél Tazoktól).  Hmmmm. Ez alkalommal bekukkantottam minden házba, bár igyekeztem nem zavarni az ott lakók nyugalmát. A folyó mentén álló kunyhóban egy hölgy aggódott az uráért, aki napok óta elment a bányába, de még nem tért vissza. Szomorúan meséltem el neki, hogy bizony találtunk a mélyben nem is egy holttestet, s az egyik mellett találtunk egy gyűrűt is, amit az asszony felismert, majd keserű könnyekben tört ki. Ez a gyászos pillanat juttatta eszembe, hogyan ugyan Minscet a bányában hagytam, mégis tartozom neki annyival, hogy elmenjek kedveséért a gnoll strongholdba… Reméltem, hogy a lány még bírja egy kicsit, ugyanis Oublek két feladattal is megbízott; kérte hogy kerítsük kézre a város megőrült kapitányát, s mint elmondta, két gyémántot is ellopott valaki a közelmúltban.

Mennyi gond! Elindultunk először keletnek, a nashkeli búcsú irányába.

Délkelet felé találkoztunk néhány paraszttal. Ez egyikük elmondta, hogy a háza körül fura alakok mászkáltak, ráadásul tucatnyi tehénnek is nyoma veszett. Délen összefutottunk Lestorral, de ő sem tudott mondani semmi biztatót. Nem messze tőle Zeke 500 aranyért árult egy stone to flesh scrollt, amivel a pórul járt Branwent oldhattuk fel a kő rabságából (human, true neutral, cleric). Ez a kedves papnő szívesen velünk tartott volna, de akkor úgy éreztük, a csapat összeállítása tökéletes. Az egyik sátorban lakó kovácsnak végre eladhattuk a felesleges varázsitalokat és csecsebecséket is. Ennek örültem, mert már untam cipelni ezt a sok ékszert. Az itteni kereskedőnél vettünk két gyanúsan olcsó löttyöt. Nem tudom honnan szerezhette, gyanús volt az egész!

Más említésre méltó dolog itt velem nem történt, maximum hogy egy kerge mágus (Amazin Oopah) magára és ránk szabadított egy ogrét, ha jól emlékszem. De lehet hogy ő maga volt olyan rusnya?! Ekkora már rettenetesen fáradt voltam, és a sátrakban való játéknak sem találtam semmi értelmét; sosem sikerült nyerni, ráadásul az egyikben azonnal kizsebelt egy mestertolvaj. Inkább lefeküdtem aludni, s félálomban még elmerengtem azon a furcsa ötleten, hogy ha ennyi macska van itt, nem lehetséges-e, hogy esetleg ők falták fel a teheneket…

Másnap visszaértem a bánya környékére, s bár eleinte eseménytelennek tűnt e vidék bebolyongása, de aztán találkoztam Prismmel, aki a lopott gyémántokkal faragta a sziklákat. Egy röpke csevely után végül ráhagytam, fejezze csak be mesterművét. Ekkor jelent meg Greywolf, akit meg kellett ölnöm (long sword +2), ha azt akartam, hogy az újonnan pártfogásomba vett művész befejezhesse élete legnagyobb alkotását. Mindezek közben, talán a stressz hatására Prism be is fejezte művét. Sajnos, amint elindult a hegyek felé, összeesett és meghalt, azóta sem tudom, miért. Minden esetre eltettem a gyémántokat és elindultam visszafelé. Út közben találkoztam Galtokkal is, aki éppen koboldok elől menekült. ’Mit nekem koboldok!’ akartam mondani, de mire megszólaltam, ő már nyakába szedte lábait és messze járt…

Még jó hogy visszamentem Emersonhoz is. Örömmel töltötte el, hogy a bányában megoldódott a helyzet, mi több, Ő is megemlítette a banditák okozta problémát. Tudtam, hogy ennek is utána kell járnom, csak nem tudtam feledni Minsc kedvesét aki még mindig a gnollok fogságában sínylődött.

Ekkora kaland előtt nem árthat egy kis pihenés, gondoltam, s tettem egy kis kitérőt Nashkel felé. Itt, legnagyobb megdöbbenésemre, hősként ünnepeltek, még Berrun Ghastkill is odavolt tetteimtől!

A kocsmában, néhány sör mellett átgondoltam mit is kell még tennem, aztán elindultam a gnollok tanyája felé, a déli úton, a Cloud Peak hegyeken át. Elvileg nyugatnak kellett volna tartanom, de inkább felderítettem az egész vidéket, nehogy váratlan meglepetések érjenek. Az erdő közepén a kis Albert (elég furcsa, mert gyermek hangon, de felnőtt testben) kereste a kutyáját. Még játékcsontot is adott, hogy könnyebben megtaláljuk. Kicsit furcsállottam, mit keres itt egy gyermek, hiszen a közelben egyből egy csapat winter wolf rontott rám. Na jó, legyen, elindultam kutyát keresni, erre találkoztam egy Vax nevű fickóval és a haverjával. Elég nagy arcuk volt, meg kellett mutatnom nekik, hogy mégsem olyan nagyfiúk, mint ahogy azt Ők gondolják. Így jártak. ;-)

Északon, a hegyekben összefutottam Delgoddal, Alexanderrel és Sendaival. Bevallom, ekkor már annyira fáradt voltam, hogy legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy úgy látszik, mostanában minden idióta engem talál meg. De aztán erőt vettem magamon és udvariasan feleltem. A büszke hölgy el is távozott, még az orrát sem verte be a fenyők ágaiba... Nagy nehezen, az erdő északkeleti részén sikerült megtalálnom Rufiet, aki hűségesen követtet minket, hiszen kedvenc csontja nálunk volt. Mikor visszakísértem a gazdájához, az ártatlannak tűnő gyermek örvendezett egy kicsit, majd egy teleport kapun át, meglehetősen megváltozott külsővel távozott…Húúúúúúúú, reméltem nem futok velük többet össze!

Napok óra először történt velem valami vidám is, amikor találkoztam Larryvel és Darryl nevű társaival. Egy xvart, egy kobold és egy tasli, akik szóba álltak velem! Különös szituáció volt, gondoltam is, kérek már egy autogramot tőlük. Nem fogjátok elhinni, kaptam…

Cloud Peak Mountains

Imoen ezidőtájt kezdett el ismerkedni a varázslás tudományával, minden éjjel könyveit bújta, tanult szorgalmasan és csodáltara méltó sebességgel haladt. Xan szívesen segített neki, élvezte a fiatal kislány tehetségét.

Találkoztunk egy dryaddal, aki végső kétségbeesésében fordult hozzánk, hogy védjük meg a fát, amelyet két gonosz fickó el akar pusztítani. Először megpróbáltam beszélni Krummal és Caldoval, de hiába. Holttesteiket átkutatva semmi hasznosat nem találtunk, kivéve egy varázsövet. Az enyhén véres események után a dryad varázsitalt ajándékozott nekünk, majd boldogan visszament féltett fái közé…

Nem messze innen döglött macskát találtunk a vízesés alatt. Nemrég pusztulhatott el, magam sem tudom miért tettem el a testét, de a hegytetőn sírdogáló kis Drienne igencsak örült neki, mert pont Pixiet kereste. Még azt sem bánta, hogy halott szegény, állítólag már többször előfordult ez, de apukája mindig újra életre keltette… Hmm.

A közelben winter wolfok támadtak ránk és Jaheira majdnem meghalt. Csak Khalid gyors közbelépése mentette meg életét. Izgalmas pillanatok voltak, mégis hamar feledésbe merültek, amikor a délkeleti barlangban meglehetősen sok aranyat, fegyvert (halberd +1) és csodálatos nyakéket (tiger cowrie shell) találtunk. Talán valamelyik gnoll rejthette ide féltett kincseit.

Északon bele is szaladtunk egy ilyen kutyafejű szörnyalakba, akinek az ostoba vakogásából kiderítettük, hogy az erődben lévő fogoly még életben van. Sietnünk kellett, mert például ez a kerge fajzat is éppen Őt szemelte ki vacsorára, s nem tudhattuk, nem ötlik-e ez másnak is az eszébe…

A gnoll őrjárat végülis nem akart minket legyilkolni, de annyira felzaklatott az előző találkozás, hogy bizony udvariasnak nem nevezhető jelzőkkel illettem a vezetőjüket, s végül csata lett a dologból. Rövid és mélyreható találkozás fegyvereinkkel… aztán néma csend.

Szótlanul, eltökélten meneteltünk tovább. Hosszú, fáradtságos út volt. A hegyszorosban nagyobb csapat xvart tanyájára bukkantunk. Nem jelentettek túl nagy kihívást már, de először megijedtünk, annyira sokan voltak. Még Urza, a medvéjük sem óvhatta meg őket! A hóesésben inkább lett volna kedvünk a kavargó pelyhek táncát nézni, de erre most nem volt idő. Az apró tótól északkeletre barlang tátongott. Mielőtt beléptünk volna, rövid pihenőt azért engedélyeztünk magunknak a tábortűz mellett.

Az üregben méretes barnamedve tanyázott, s elég mérges lett, amiért megzavartuk téli álmát, de nem hagyhattuk ott a ládában lévő kincseket (flail +1, bracers of defense +1, potion of fire resistace), a bundás meg sehogy nem akarta szép szóra odaadni…

Ha jól emlékszem, nem messze innen találkoztunk Bordával, aki egész olcsón árult varázsitalokat és tekercseket. Vettünk is ezt-azt, nem tudva, mikor lesz legközelebb alkalmunk ilyesmit beszerezni.

Ahogy közeledtünk a gnoll erőd felé, útonállókba szaladtunk. Neville és csapata nem volt erős ellenfél, de éjszaka, a szakadó esőben nem volt kedvünk tovább menni, inkább tábort vertünk és jó nagyot aludtunk , s csak hajnalban indultunk tovább.

A folyó mentén már óvatosan haladtunk előre, s nem is lepett meg minket, hogy az északi hidat néhány hobgoblin és két ogre berserker őrizte. Engem sajnos mérgezett nyíl talált el, ami rendkívül megviselte a testemet. Úgy éreztem, forog velem a világ, s mindjárt elájulok. Nem sokáig gyötört a méreg, de azt a néhány órát nem kívánom senkinek!

A folyó másik partján találkoztunk Lurellel, és segítettünk neki elpusztítani egy nagy csapat gibberlinget. Ez a hölgy volt talán az első, aki megízleltette velünk a vadászat igazi örömét. Olyan élvezettel vadászott ezekre a lila csúfságokra, hogy felpezsdült a mi vérünk is…

A déli hídnál nem sok említeni való történt. Csak Jariel ordítozott, hogy egy medve üldözi, majd amikor megmentettük gyarló életét, hálából megkaptuk a csizmáját (boots of north). Jaheira rögtön fel is húzta, úgyis mindig fázott a lába.

Gnoll Stronghold

Itt a hidat Gnarl és haverja őrizte. Először kétszáz aranyért akartak átengedni, de végül le lehetett volna alkudni százra is, csakhogy sokalltuk mindkettőt, ezért aztán kénytelenek voltunk levágni őket. Így viszont szereztünk egy remek karvédőt (gauntlets of dexterity). Maga az erőd tele volt ezekkel a nagydarab, ám meglehetősen gyenge fenevadakkal. Mire az egészet megtisztítottuk tőlük, bizony bokáig jártunk a véres tetemekben. Igazán el is gondolkodtam, mennyivel lenne több létjogosultságunk nekünk élni, mint nekik. Ha nem rabolták volna el ezt a nőt, talán nem is törődtem volna velük. Kár, hogy néhány faj ennyire összeférhetetlen, és mindig minden a mások feletti uralomról, a hatalomról szól...

Dynaheirt nem volt nehéz megtalálni. Eléggé le volt gyengülve, de egyébként semmi baja sem esett. Örült, hogy visszakísértük Nashkelbe, ahol Minsc, a kedvese már várta. Jó volt nézni, mennyire örülnek egymásnak, kicsit úgy éreztem, mégiscsak értelme volt féktelen pusztításunknak.

Ezek után, a következő, legsürgetőbb tennivalónak a haramiák felkutatása tűnt. Rövid tanácskozás után úgy döntöttünk, alaposan átfésüljük a közeli erdőket. Alig indultunk el északnyugat felé, máris összefutottunk Eeriellel, aki készségesen felajánlotta, hogy velünk tart. Ez az első látásra brutális harcos, különös humorával hamar belopta magát mindannyiunk szívébe, örömmel fogadtuk társaságát, és mint tapasztalt kardforgató, nagy segítséget jelentett a hamarosan bekövetkező harcokban is.

Egy közeli tisztáson Teyngannel és a lányával hozott össze a sors. Ők úgy gondolták, hogy életünkért cserébe adjuk át aranyainkat nekik. Sajnálatos módon félreérthettek valamit, és kisebb csetepaté után be is bizonyítottuk, hogy valamivel többet érünk, mint ahogy azt hitték.

Nem messze innen ért bennünket a legnagyobb megtiszteltetés, ugyanis maga Drizzt Do’Urden kérte segítségünket egy hordányi gnollal szemben. E birodalom talán legnagyobb hősének ajánlhattuk fel hozzá képest igen szerény tudásunkat és természetesen boldogan meg is tettük. Leplezetlen csodálattal figyeltem a sötét elf mozdulatait, ahogy halálos, gyönyörű táncát járta az acsarkodó gnollok gyűrűjében. Minden egyes vágása és szúrása a művészet volt, a test, a fegyver és a lélek harmóniává fonódása… Soha nem felejtem el ezeket a pillanatokat!

Ezek után szinte fel sem tűnt, hogy szakadó esőben meneteltünk az éjben, egészen addig, míg ránk nem törtek a farkasok. Nem mintha veszélyt jelentettek volna. Ugyanezen az éjszakán Ba’rukkal is találkoztunk, aki kobold csapata élén akart elűzni “földjeiről’, nem sok sikerrel. Nem mintha birtokolni akartuk volna e vidéket, csupán erre jártunk. Neki ez is sok volt. Talán az utolsó pillanatban már megbánta…

Az erdő mélyén elbeszélgettünk néhány zaklatott emberrel. Charleston Nib és Gallor elmondta, hogy a közelben ősi település rejtőzik, melynek mélyén a sámán különös, mágikus tárgyat rejteget. Kisebb csetepaté után meg is találtuk az említett szobrot, de Charles azt javasolta, hagyjuk inkább békén az ősi falak között, ne bolygassuk meg egy esetlegesen nagy hatalmú bálvány nyugalmát. Így aztán legyőztük kíváncsiságunkat, és ott hagytuk a kozah ereklyét háborítatlanul.

Még meg sem emésztettük az eseményeket, amikor rátaláltunk Larissára. Könyörgött, hogy ne közelítsük meg a tőle északra dühöngő őrültet, s szavaiból kivettük, hogy az nem lehet más mint Barge, Nashkel eszement kapitánya. A zavarodott elméjű emberen ülő átkot ugyan sikerült feloldani egyetlen szóval, ekkor viszont összeomlott, iszonyattal tekintve vissza tetteire. Mi nem oldozhattuk fel, elkísértük hát Nashkel templomába, ahol Nalin atya minden tőle telhetőt megtett lelki békéje érdekében. A lelkiismeret megnyugtatása és e rettenetes emlékek feldolgozása gondoltam éveket vesz majd igénybe, s örökké beívódik Barge szívébe. Nem vigasztalhatta Őt, hogy már vége…

Nekünk viszont menni kellett, vissza a nyugati erdőkbe. A zuhogó esőben nem volt kedvünk beszélgetni, semmi sem törte meg az erdő csendjét, csupán Imoen mormolt el néha az orra alatt néhány varázsigét. Az egyik hajnalon vad kutyák támadtak meg minket. Csak néztem, ahogy Eeriel végtelen nyugalommal figyeli, ahogy az egyikük próbálja megharapni a lábát. Páncélján karcolás sem esett, s ezt a vadállat is hamar észrevette, kicsit hátrébb lépett, majd hatalmas ugrással nyakra támadott. A tapasztalt harcos azonban csak feltartotta kardját, s a tetem alig hallható puffanással hullott a földre…

Sword Coast

A nyugati partvidéken kétségbeesett asszonnyal találkoztunk, akinek a fia az elhagyott világítótoronyba menekült a worgok elől. Mivel Imoen már nem tudott aznap semmilyen varázslatot használni, vele maradt, és próbálta megnyugtatni őt, mi pedig szélsebesen rohantunk a megadott irányba. Hamar lecsaptuk a worgokat, ám sehol sem találtuk a gyereket. Visszamentünk hát Ardrouinehez, aki boldogan nekünk adta az összes pénzét, amiért megmentettük egyetlen fiát. Csak azért fogadtuk el, hogy ne bántsuk meg.

Innen nem messze különös cigányasszony olvasott tenyerem kusza vonalaiból. Sajnos, semmivel sem tudtam meg többet tőle, mint amivel eddig is tisztában voltam. Mégis emlékként maradt meg ez az epizód bennem, mert furcsa módon nem fogadta el a fizetségként felajánlott aranyat.

Ezen a vidéken futottunk össze azzal a tolvajlánnyal is, aki kalózok elfeledett kincsének felderítésére hívott meg minket. Kicsit megkísértett a kíváncsiság, de aztán elnézését kérve tovasiettünk észak felé.

Bár ne rohantunk volna annyira! Későn vettük észre a partvidéken dúdoló sziréneket, akik delejező énekükkel elbűvölték Khalidot. A megvadult férfiú vérben forgó szemekkel kergette át az egész erdőn saját feleségét, míg el nem múlt a hatás. Ezek után már jóval óvatosabban közelítettük meg a hölgyeket, akik sikongatva szabadultak meg evilági kötelékeiktől…

Nem ez volt az egyetlen bosszantó emlék ezen a vidéken. Délután nekünk rohant egy halom gibberling, miközben  hobgoblinok lövöldöztek mérges nyilakat ránk, futár is jött erre , akinek sietős dolga volt. Ez a Roger úgy rohant el mellettünk, mintha mi sem történne körülötte. Őt bezzeg egyetlen nyílvessző sem találta el! Ezen persze nem volt sok időnk bosszankodni, mert nem kevésbé őrült fickóval hozott össze a sors. Ő meg elhalálozott családtagjainak hiányát akarta pótolni holtak életre keltésével.  Nem tudom, ebben mekkora szerepe volt a rajta lévő átkozott karvédőknek. Mindenesetre kénytelenek voltunk Bassilust fegyverek útján meggyőzni arról, hogy nem áll jól az evilági problémák megoldásához.

A szakadó esőben aztán már más sem hiányzott, minthogy Zargal a hobgoblin erősködjön a haverjaival. Úgy látszik, az egy olyan nap volt... Ezért meg sem lepődtem, amikor újabb őrült, Kissiq elkezdett valami beszélő tyúkról hablatyolni nekem. Nagyjából itt döntöttem úgy, hogy a környéken mindenki megbolondult!

De mégsem, ugyanis északon bizony rátaláltam arra a bizonyos kószáló csirkére, akiről kiderült, hogy nem más, mint Melicamp, kezdő mágus, aki balszerencsés véletlen nyomán, hetekkel ezelőtt sikeresen sétáló szárnyassá varázsolta magát. Megkért, hogy vigyük Thalantyrhoz, mert minden reménye benne van…

High Hedge

Amint a varázsló tanyájának vidékére érünk, Permidion Stark figyelmeztetett, hogy két szörny őrzi a mágust, legyünk résen. Ennek tudatában haladtunk tovább, és Imoen kivételével mindannyian aggódtunk kicsit. Ő egész úton a csirkével duruzsolt, s csak reméltem, megfontoltan fogadja a hallottakat, nem kezd bele rögtön valami hókusz-pókuszba…

Ezen a környéken kószált Kivan is, aki szerelmese halálát akarta megbosszulni Tazokon. Megígértük neki, hogy ha szembe kerülünk vele, az igazság pillanatában gondolunk rá és a kedvesére is, de most nem akartuk, hogy velünk jöjjön, túl sokan lettünk volna.

Egész éjjel meneteltünk a zuhogó esőben, ghoulok, csontvázak és gnollok támadtak ránk szüntelen, mégsem engedélyeztünk magunknak pihenőt. Szerintem ez a csirke nem is hagyott volna aludni, annyira várta már, hogy visszanyerje emberi alakját.

Amikor végre megérkeztünk a hatalmas és komor épülethez, rossz előérzetem támadt, s eszembe jutott, amit Permidion Stark mondott a varázsló körül lebzselő szörnyekről. De nem volt mit tenni, beléptünk hát. Imoennel amúgy sem lehetett bírni, szinte remegett a koncentrált mágia közelségétől.

Odabent különös fény vibrált az íves folyosón. A hústornyok hamar odasiettek, de nem ítéltek veszélyesnek bennünket, vagy csupán jobb hangulatban voltak, mindenesetre nem támadtak. Thalantyr meglehetősen bosszús volt, tagadta hogy Melicamp a tanítványa lenne, hiszen, mint mondta, az igazi tanoncok tudásra szomjaznak, és nem más tulajdonának az elvételével óhajtják azt megszerezni. Persze a tárgyak ellopása nem jelenti azt, hogy velük megszerezhető több évtized tapasztalatával szerzett bölcsesség. Végül Thalantyr megenyhült, rászánta magát Melicamp visszaváltoztatására, csupán valamilyen koponyát kellett szerezni a varázslathoz. A környéken leölt csontvázak maradványai között hamar találtunk egy csinos darabot, s hamarosan Melicamp ismét emberi alakban szolgálhatta a mestert.

Eme örvendetes esemény után rövid pihenőt engedélyeztünk magunknak, vettünk néhány hasznos dolgot, és Imoen tanult rengeteg új varázslatot is. Éjjel, míg a többiek aludtak, ez a kislány hajnalig jegyzetelt és magolt, én pedig, miközben csendesen fohászkodtam az egyik szegletben, szeretettel fürkésztem gondterhelt vonásait. Kicsit féltettem őt, aggódtam, a hirtelen szerzett tudás elveszi ártatlanságát, pezsgő életritmusát…

Larswood

Ezt az erdőt sosem feledem, míg élek. Az árnyas lombok hűs illata kicsit magával ragadott, nem figyeltem a környező világ neszeire. A többieket is elbűvölhette a fák nagyszerűsége, mert egyikünk sem észlelte időben a közelgő veszélyt. A hangulat azonnal megtört, amint belém csapódott az első sorozat. Eeriel rögtön felismerte, hogy black talon elite íjászok támadtak ránk, de mire felkiáltott - Rohanj! -, már hat nyílvessző állt ki a testemből. Úgy éreztem, ereimben megfagy a vér, lelassult a világ, testem lehűlt, nem követte az utasításokat. Tudtam, nem eshetek el, mégis időtlen zuhanást éreztem, jeges borzongást és halálos, lassú kínt. Mégis próbáltam menekülni, távolodni a gyilkos lövedékek elől. Mire a többiek elérték a támadókat, már nem éreztem a testem, csaknem elájultam, Jaheira suttogása volt az utolsó emlék, és az, ami visszahúzott a fekete semmiből…

Tábortűz melegében, aggódó tekintetek csillogására ébredtem…

Szerencsére a gyógyitalok és varázslatok megtették a magukét, órákon belül jobban lettem,

indulhattunk is tovább. Találkozunk Osmadival, aki barátai halálát rajtunk akarta megtorolni. Próbáltuk lecsillapítani indulatait, hiába. Végül meg kellett ölnünk őt, ha nem akartuk hogy valamelyikünk élete veszélybe kerüljön. Pár pillanatra elgondolkodtam, mitől őrülhetett meg ez az ember. Ekkor jött hozzánk Corsone, aki elnézést kért társa nevében, de mint elmondta, nemrég a ’chillek’ megtámadták a települést, és szinte mindenkit kivégeztek. Nem voltam képes felfogni, hogyan nézhette végig Corsone, ahogy megöljük Osmadit, hiszen ő tudta mindezt. Rég a távolba veszett a különös druida alakja, amikor még mindig ezen merengtem…

Már az erdő keleti részén hatalmas pókok rontottak ránk. Egyikünk sem volt túlságosan oda ezekért a fenevadakért, mindannyian hallottunk már mérgük kínjairól. Utunk azonban erre vezetett, ezért egymásra fokozottan odafigyelve haladtunk tovább. Jaheira többször is megmentett minket, amikor a természet erőit segítségül hívva, indákkal láncolta le ezeket a szőrös undormányokat. A mozgásképtelen pókokat aztán ShadoWynnd már könnyedén lelőtte. Ekkor már az íjászat mestere volt, minden egyes nyílvessző halált hozó pontossággal csapódott a szörnyek testének legérzékenyebb pontjaiba. Eddig nem is meséltem nektek erről a legtöbbször szótlan elfről, akit már ismerek, amióta az eszemet tudom, vagy talán már azelőtt is barátok lehettünk, hogy e világra születtünk. Amikor útnak indultam, meg sem kérdeztem, velem tart-e. Tudtam, jönni fog. Ha döntést kellett hoznom, sokszor kikértem a véleményét, mert annyira másképp látta a világot, mint én. Sosem ölt szívesen vadállatot, ha tehette, elkerülhette az összecsapást, megpróbálta megszelídíteni az erdő vadjait és lassan különös kapcsolat alakult ki köztük. Shado a természet részeként szerette őket és önmagát…

Azt hittem, ez az erdő már nem szolgál több meglepetéssel. Tévedtem. Denak, a Vörös Mágusok képviselője tudtunkra adta, nincs éppen vendégszerető kedvében. Olyannyira nem, hogy társaival együtt úgy gondolta, eltávolít minket az élők sorából. Éreztük a veszélyt, ezért nem ért felkészületlenül a támadás. Nem volt könnyű harc, mind a négy mágus tapasztalt gyilkos lehetett. Nem merném kijelenteni, hogy jobbak voltunk, inkább szerencsésebbek. Sietve átkutattuk a holttesteket, aztán gyorsan távoztunk, tartva újabb varázslók támadásától. Még egy mágikus rohamot nem bírtunk volna ki. Talán csak Imoen ragyogott az átélt izgalmaktól, s óvatosan húzta ujjára a most szerzett varázsgyűrűt (ring of energy).

Az erdő északi részében Fahringtonnal találkoztunk. Kétségbe esetten mesélte, hogyan lopta el féltett varázstekercsét az egyik tasloi. A vétkes sajnos már nem volt az élők sorában, hiba volt részéről az ettercap barlang felé menekülni. A lényeg, hogy megtaláltuk a tekercset, de legnagyobb megdöbbenésünkre, amikor visszavittük Fahringtonnak, nekünk adta.

Kicsit vidámabb hangulatban mentünk dél felé. Az eleinte vidám madárfüttytől hangos erdő azonban egyre kevésbé volt derűs, valahogy minden elkomorult, mintha homály ereszkedett volna a vidékre. A baljós némaság hamar beburkolta a mi hangulatunkat is. Aztán megláttuk az első kőszobrot. Finom, karcsú alak, rémült tekintettel meredt előre, arra az iszonyatos teremtményre, aki kővé változtatta testét. Megindító látvány volt, egyben intő példa. De nem tudtunk elég óvatosak lenni. A félénk Khalid most annyira beindult a törékeny, sziklává vált alak láttán, hogy elvesztette józan eszét, azonnal meg akarta semmisíteni a szörnyet, aki ezt tette. Előre rohant, aztán már csak kétségbeesett sikolyt, majd robbanásszerű hangot hallottunk. Jaheirát alig tudtuk visszatartani, hogy ne rohanjon kedvese után. Óvatosan, a fák árnyékában, nesztelenül osontunk, amikor megláttuk, mi történt. Khalid nem csupán kővé változott, teste az igézet pillanatában apró darabokra repedt szét. Azóta sem tudom, ezt vajon befolyásolták e indulatai. Akkor nem tudtunk gondolkodni, csak néztük döbbenten a szilánkokat, Khalid testének maradványait. Esélyünk sem volt, hogy életre keltsük őt. Jaheira mégis eltett egy darab követ, majd némán elindult Beregost felé. Igaza volt, vissza kellett mennünk Thalantyrhoz. Tudtuk, kell lennie valamilyen varázslatnak, ami segít ezek ellen a szörnyek ellen. Órákon át n